Omán utazás repülővel

Salalah nyaralás 2024

Részletek

Álomnyaralások kedvező áron

Egzotikus utak 2024

Részletek

Csoportos tengeri hajóutak 2024

magyar idegenvezetővel

Részletek

Madagaszkári utak - Madagaszkár csoportos körutazás tengerparti nyaralással

Betondzsungelből az esőerdőbe

A kalózok nyomdokain fedezze fel titokzatos Madagaszkár világát

 Az 1700-as évek elején, Madagaszkár vált az Indiai-óceánon folyó kalózkodás központjává. Madagaszkár partjai mentén számtalan búvóhelyet és élelmet találhattak a tengeri banditák.

Kalózközpontok jöttek létre a sziget Ranter-öblében, a St. Augustine-öbölben, St. Mary szigetén.

Néhány száz évvel később a kalózok eltűntek, a titok napvilágra került, s Madagaszkár türkiz vizű öbleiben, pálmafákkal szegélyezett partjaiban és buja esőerdőiben ma már bárki gyönyörködhet.

Minden kalandvágyó természetbúvár, aki nem retten vissza egy kis zötykölődéstől, és aki egy időre örömmel elfeledkezik a betondzsungelekről.

 

Véznaujjú maki:

madagaszkári nyelven aje-aje (Daubentonia madagascariensis) egy ritka, Madagaszkáron élő macska nagyságú makifaj. Az egyik legősibb faj a félmajmok közül, hosszú, önálló evolúciós út áll mögötte. A karmosmakifélék (Daubentoniidae) családjának egyetlen élő képviselője. Egyetlen közeli rokonfaját, a nála másfélszer nagyobb Daubentonia robusta nevű fajt az első Madagaszkárra érkező emberek pusztították ki nagyjából 1000 évvel ezelőtt.

Ezt a legfejlettebb, ám legritkább félmajom-fajt sokáig rágcsálónak tekintették kiálló metszőfogai miatt.

Az ember könnyedén a kihalás szélére juttatta, csak azért nem halt ki évszázadokkal ezelőtt, mint legközelebbi rokona, a nagy véznaujjú maki, mert a bennszülöttek hiedelmében központi szerepet kapott. Úgy vélték, ugyanis, hogy aki megöl egy aje-ajét, az egy éven belül maga is meghal.

Kizárólag Madagaszkáron él, a sziget két elkülönült részén, a sűrű óriás-bambusz dzsungelekben és 700 méter magasságig a tengerparthoz közeli esőerdőkben. Mindkét életteret jelentősen ritkítják, ez okozhatta a makik számának csökkenését.

Nappal 10–15 méter magasban épített fészkében alszik, összegömbölyödve. A fészket egy pálmafaj leveleiből (kb. 60 db-ból) építi; oldalsó nyílása 15 cm átmérőjű. Egy példánynak 2–5 ilyen fészke lehet.

Táplálkozása

Korhadó fákban élő rovarokkal táplálkozik, mint nálunk a harkály. Ugyancsak a harkályhoz hasonlóan a fa törzsét kopogtatva határozza meg, hol lapul a kéreg alatt valami ehető – csak éppen a véznaujjú maki nem csőrével, hanem különleges, középső ujjával kopogtatja a fát. A kérget vésőszerű fogaival bontja meg, a zsákmányt hosszú ujjával kotorja ki alóla.

Sokszor megeszi a mangó vagy bambusz puha belsejét is.

 

Hosszúszárnyú bálnák

A hosszúszárnyú bálna vagy púpos bálna (Megaptera novaeangliae) az emlősök (Mammalia) osztályának a cetek (Ceatacea) rendjébe, ezen belül a sziláscetek (Mysticeti) alrendjébe és a barázdásbálna-félék (Balaenopteridae) családjába tartozó faj. Az alcsaládjának és a Megaptera nemnek az egyetlen faja.

A hosszúszárnyú bálna a nagyobb testű barázdásbálna-félék közé tartozik. Az állat hossza 13–14 méter, néha 16 méter is lehet. Testtömege legfeljebb 40 tonna.[1] A hosszúszárnyú bálnának különleges alakú teste van, feltűnően hosszú mellúszókkal; innen ered a magyar neve is. Fején bőrdudorok és bütykök találhatók.[1] Ez a bálnafaj a többi bálnához képest elég gyakran ki-kiugrik a vízből. A hímek hangja bonyolult „énekekből” áll, melyek 6–35 percig tartanak, alkalmanként egyéb hangokat is kiadnak. A hangok frekvenciája 40–50 Hz, és az ének, melyet néhány órán keresztül folyamatosan ismétel, 30 kilométer távolságra is elhallatszik.[1] Az éneklés szerepe még nem ismert pontosan, de a párkeresésben lehet jelentősége.

 

Az állat az óceánok és tengerek lakója. Egy példány évente 25 000 kilométert is képes megtenni. A hosszúszárnyú bálna csak nyáron, a sarki vizekben táplálkozik. Télen a szubtrópusi és trópusi tengerekbe vándorol, hogy párosodjon és elljen. Ez idő alatt csak a zsírtartalékából él, amit a nyári táplálkozási időszakban felhalmozott. Tápláléka: planktonikus rákok (krill), halak és tintahalak. A déli félteke populációi inkább planktonikus rákokkal táplálkoznak, míg északi fajtársaik halakat fogyasztanak. A hosszúszárnyú bálna különféle halászási módszereket alkalmaz. Ilyenek a lökéshullámok, melyek a farokcsapások és a felugrás következtében keletkeznek, és ily módon felriasztják a halakat, míg a másik módszer a bálnák által a víz mélyéről kibocsátott buborékok, melyekkel megzavarják a zsákmányt.[1]

 

Mint más nagy testű rokonai, a hosszúszárnyú bálna vadászását is túlzásba vitték a bálnavadászok, melynek következményeként az állomány 90 százalékkal csökkent. A kihalását az 1966-ban bevezetett bálnamoratórium akadályozta meg. Azóta e faj példányszáma növekedésnek indult, de a halászhálókba való gabalyodás, a hajókkal történő ütközés vagy a hajók és tengeralattjárók által kibocsátott hangok – főleg a szonárok – még mindig veszélyeztetik a fajt. Manapság az állomány körülbelül 80 000 egyedből tevődik össze. Habár korábban a túlvadászat miatt szinte kihalt, a hosszúszárnyú bálna még manapság is hajt gazdasági hasznot. Ma már azonban nem zsákmányként, hanem mint turistalátványosság.